Évmilliárdok

Fandom: Supernatural

Páros: Sabriel //de Gabe nagyon szerette Lucifert is//

Műfaj: hurt/comfort, ami néhol már angst-be fordul, és egy olyan minimális fluff hogy alig merem említeni

 Olyan jó színpadiasra sikerült, két jelenetből álló szösz, ami rám jellemzően lassan épül fel és töri össze a szíved, höh. Lényegében az első fele 5x19 előtt játszódik, a második 9x18 után (?), szóval spoiler érvényes mindkét részre (csak annyi, hogy ebben a változatban Gabe emberként tér vissza, szóval ja). Röviden pedig annyi, hogy Sam és Gabriel beszélgetnek. Családról, angyalokról, időről és időtlenségről.

 Közel kettőt ütött már a mutató, amikor Sam felriadt egy rémálomból. Akkor vette csak észre, hogy az asztalra borulva aludt el – karjai kellemetlenül zsibbadtak, előtte a laptopon számos oldal volt megnyitva egy bizonyos dullahan nevezetű lényről (egyszerű vadászat, amivel lassan egy hete szinte semmire nem jutottak), gerince pedig hangosan végigroppant minden csigolyánál, ahogy kinyújtóztatta a hátát.
 Dean a jelek szerint azóta sem ért vissza a közeli kocsmából, ahol az estéjét szánta tölteni, így Sam egyszerűen csak átsétált az egyik ágyhoz, erőtlenül ledőlt, és szinte rögtön vissza is aludt.
 Fel sem tűnt neki, amikor valaki rövid szárnycsapások után halk léptekkel először az asztalhoz sétált, hogy kikapcsolja a gépét, majd a villanykapcsolóhoz, hogy aztán utána az ágy mellé léphessen, a lehető legóvatosabban húzva a takarót Sam vállaira; hiába tudta, hogy fel fog ébredni. Ha erre még nem is, arra biztosan, amikor mellé fekszik. Mert mindig így történt.
 Amint a matrac lesüppedt a súlya alatt, Sam egyből megfordult, gondolkodás nélkül húzva Gabrielt is a takaró alá. Lehajtva fejét rejtette az arcát az angyal nyakába, kényelmesen közel bújva hozzá, ahogy az ujjai a hajába szántottak. Percekig meg sem szólalt, csak élvezte a ringatást, ahogy Gabriel mély levegőt vett, majd lassan kifújta – az együtt töltött éjszakáik egyik kedvenc része volt, mikor szótlanul feküdtek egymás karjaiban, mozdulatlanul, mintha csak az örökkévalóság várna rájuk, és nem volna hová sietni.
 - Majdnem két óra, azt hittem, ma már nem is jössz - mormolta Sam. Szája sarkában ott játszott egy halvány mosoly, ahogy üdvözlésképpen végül ajkait Gabrieléhez nyomta.
 - Volt egy kis malőr a Mennyben - vont vállat, szórakozottan csavargatva egy hajtincset az ujjai között. A mozdulatai azonban olyan lassúak voltak, hogy ha Sam nem tudta volna, hogy nincs szüksége alvásra, azt hitte volna, talán csak félálomban ringatózva próbál ébren maradni.
 - És most már minden oké? - kérdezte, inkább csak megszokásból, mint beszélgetés céljából. Nem érzett már annyi energiát magában, hogy értelmes gondolatokat kaparjon össze. Amúgy is tudta, ha nem úgy lett volna, Gabriel nem lenne most ott.
 Az angyal csak bólintott, aztán letette a kezét, Sam tarkóján pihentetve azt. A férfit rövid időre elnyomta az álom, de neki szinte csak egy pillantásnak tűnt; holott mire ismét felébredt, a motel körülöttük lassan kezdett ébredezni. Vagy legalábbis a részegek kezdtek visszatalálni.
 Sam elnyomott egy ásítást, majd kelletlenül, zsibbadó végtagokkal megfordult, hogy Gabriel így a lapockájának támaszthassa az arcát. Pillanatokon belül érezte tenyerét a hátán, ahogy gyengéden végigsimított rajta.
 - Csodálom, hogy ilyen könnyen tudsz mellettem aludni - jegyezte meg elgondolkodva, kezét hátulról a dereka köré fonva.
 - Már miért ne tudnék? - kérdezte meglepetten, a válla fölött próbálva hátrapillantani rá, de még mindig fáradt volt mozogni.
 - Nem is tudom, talán mert erőfeszítés nélkül, most rögtön meg tudnálak ölni, ha akarnálak?
 Sam álmosan pislogott; talán fel sem fogta egészen a mondat jelentőségét. Gabriel magában elmosolyodott, majd megrázta a fejét, mielőtt folytatta volna. - Amit eszem ágában sincs, de megtehetném. És neked eszedbe sem jut.
 - Nincs okom félni tőled, csak Dean-t ölted meg… alig több, mint százszor, az semmi… - mormolta, egy pillanatra majdnem visszasüllyedve az álmaiba, mielőtt visszarándult a valóságba. Gabriel szórakozottan végigsimított az oldalán.
 - És vissza is hoztam.
 Sam bólintott; ez a téma még mindig irritálta, de abban a pillanatban nem volt elég lélekjelenléte ezt az angyal szemére hányni.
 - Amúgy sem lenne hasznom abból, ha megölnék idelent bárkit. Odafent sem, de itt végképp… a ti életetek így is rövid, túl rövid. És azért vagytok, hogy élvezzétek, nem azért, hogy áldozatai legyetek egy angyal unalmának.
 A vadász halkan elnevette magát. - Ilyen kegyetlenül unatkoztok?
 - Régen történtek dolgok, amikről nem szeretünk beszélni - Gabriel hangja lágy volt és vidám, de csak erőltetetten viccelődött; mert valóban nem volt kedve részletezni a tetteiket, amelyeket maga is legszívesebben elfelejtett volna. Sam azonban nem válaszolt, csak szótlanul bólintott, visszaejtve fejét a párnára.
 Hezitált egy kicsit, mielőtt ismét visszafordult volna Gabriel felé, az így a derekán pihenő kezére kulcsolva az övét. Helyezkedett még, mire megtalálta a szemkontaktust, de onnantól kezdve úgy tűnt, nem szándékozza elengedni.
 - Mi zaklatott fel ennyire? - kérdezte, homlokát óvatosan az övének döntve. Gabriel halkan sóhajtott.
 - Azt mondták, meg kell ölnöm a saját bátyámat… ekkora őrültséget egész életemben nem hallottam. Pedig hidd el, ennyi évmillió alatt hordtak már össze elég baromságot, itt is és odafent is - forgatta a szemeit irritáltan.
 Sam egy pillanatra meghökkenten bámult rá, aztán fészkelődött kicsit, mielőtt tovább kérdezősködött volna.
 - Gondolod, hogy úgy mögé tudsz kerülni, hogy ne vegyen észre? A Sátánt nem lehet könnyű kicselezni - mormolta.
 - Nem támadom hátba Lucifert, Sam. Amióta létezem, ismer, tudja az összes trükkömet - csóválta a fejét, talán szánt szándékkal hangsúlyozva a bátyja valódi nevét. - Egyébként is angyalok vagyunk, a természetünkben van a tiszta játék.
 Egy pillanatra megállt, megnyalva az alsó ajkát nézett félre egy pillanatra, ahogy vállat vont.
 - A legtöbbünkében, legalábbis.
 Sam fojtottan felkuncogott; ez valahogy nem a nevetés pillanata volt, még Gabriel megjegyzéseivel sem. Rövid időre csend telepedett rájuk, amit ezúttal az angyal tört meg, sokkal komolyabb hangon, mint csak másodpercekkel korábban.
 - De minden meg van írva előre. Apánk az egészről gondoskodott milliárd évekkel ezelőtt… csak eddig nem szólt senkinek. Úgy látszik, azt hiszi, szeretjük a meglepetéseket.
 - De miért teremtette Lucifert, ha előre tudta, hogy meg fogja ölni…? - ráncolta a homlokát. - Végképp, hogy a testvérével fogja megöletni…
 - Rengeteg dolog nem létezne most Lucifer nélkül - figyelmeztette. - Többek között lehet, hogy te sem. Elvégre neki lettél teremtve.
 Gabriel vállat vont, őt különösebben nem zavarta a dolog, Samet viszont hosszú percekre elhallgattatta vele, habár nem szánt szándékkal. Mikor azonban újra megszólalt, úgy tűnt, hirtelen már nem is érdekli annyira a téma.
 - Szóval ennyi? Ez a vége? Megölöd, és nincs többé apokalipszis, minden megy tovább, mint eddig? – kérdezte hitetlenül.
 - Ezek szerint igen - bólintott, s lezártnak tekintve a témát lehunyta a szemeit, magához húzva Samet, és a hajába rejtve az arcát.
 Akkor még ő sem tudta, hogy a parancs, amit kapott, nem fog feltétlenül úgy sikerülni, ahogy azt hitte, hogy történnie kell.

-          -      -

 Sam csendben feküdt a hátán a takaró alatt, egyik keze összekulcsolva Gabrielével pihent a mellkasán, a másikkal a férfit ölelte át. Pár évvel korábban el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer majd ő lesz az kettejük közül, aki a hajnali órákban még mindig álmatlanul nézelődik, míg a másik békésen alszik a karjaiban – hiszen az angyaloknak nem volt szüksége alvásra, neki viszont annál inkább. S ezúttal mégsem jött álom a szemére; ahhoz túl nagy volt a gombóc a torkában.
 Azon a délutánon minden olyan gyorsan történt, hogy még csak most kezdett el a tudatába szivárogni – hogy Gabriel él, él és megkereste, visszajött hozzá; hogy emberként tért vissza, de minden emlékével együtt, és akkora tudással, amit egy emberöltő alatt elmesélni is képtelenség.
 Valamikor késő délután állított be a motelszobába, ahol éppen a héten laktak. Dean ezúttal sem volt ott, a kocsit bütykölte a parkolóban – egyedül Sam pakolászott az asztalnál ülve, egymás után tisztogatva a fegyvereiket. Meg sem rezzent, amikor valaki csak úgy berontott – talán túlságosan megszokta Deantől –, de amikor látta, hogy nem a bátyja az, reflexszerűen rászegezte a pisztolyt, amit akkor törölgetett.
 Beletelt pár másodpercbe, hogy felismerje, ki is áll előtte; bár megfordult a fejében, hogy talán egy alakváltóhoz van szerencséje. Jobban mondva, ebben az esetben inkább balszerencséje.
 - Sam… már meg sem ölelsz? - csóválta a fejét Gabriel, játékosan vigyorogva és széttárva a karjait. Sam hezitált még pár pillanatig, mielőtt leengedte a fegyvert – ebben a világban valahogy sosem lehetett elég óvatos. A férfi türelmetlen pillantása azonban gyorsan elárulta, hogy valóban vele van dolga, s lévén, hogy ő nem ment oda hozzá, hát Gabriel szelte át a szobát pár könnyed lépéssel, karjait Sam nyaka köré fonva.
 Sokáig ölelte, arcát a nyakába fúrva, mint régen, figyelve az izgatott szívverését, a haja illatát, ahogy elcsuklott a hangja, mikor válaszolni próbált – és ahogy rendszertelenül, gyors egymásutánban emelkedett és süllyedt a mellkasa, amikor nevetni kezdett a saját meglepettségén. Mind apróságok voltak, amelyek ezelőtt soha nem tűntek fel neki, most viszont hirtelen a világot jelentették.
 Ahogyan az is, hogy este – miután Dean megunta a kérdéseket és a gyanakvó pillantások szórását, és inkább lefeküdt aludni – Sam gondolkodás nélkül húzta magával az ágyba, szinte már azelőtt magához ölelve, hogy egyáltalán elhelyezkedett volna. Az egészben volt valami annyira őszinte, annyira emberi, és Gabrielt mégis az otthonára emlékeztette, akaratlanul is kipréselve belőle egy sóhajt.
 - Hogy érzed magad? - kérdezte pár perc múlva. A hátát simogatta, ujjaival szórakozottan átsiklott párszor a két hatalmas hegen, melyek majdhogynem a háta közepén feszültek. Gabriel minden ilyen érintésnél összerezzent, habár ő maga sem tudta eldönteni, azért-e, mert tetszik neki, vagy pont az ellentettje.
 - Álmosan - vallotta be őszintén, fojtottan felnevetve, ahogy Sam akaratlanul is elmosolyodott.
 - A többi angyal… tudják, hogy itt vagy? - Sam keze megállapodott az egyik hegen.
 Gabriel csak megrázta a fejét, finoman vállat vont. - Nem hiszem. Semmi nem maradt az erőmből, anélkül nehezen találnának meg. Valószínűleg amúgy is azt hiszik, halott vagyok. Lucifer biztosan.
 Hosszú csend telepedett rájuk, de úgy tűnt, az egykori angyalt egyáltalán nem zavarja. Helyezkedett egy kicsit, míg a fejét Sam vállára tudta hajtani, s szabad karjával magához ölelni, aztán nem is mozdult, talán egyből elaludt.
 - Gabe… - szólalt meg halkan egy idő után, óvatosan megrázva a vállát.
 - Aha… - mormolta, arcát még jobban a férfi nyakába fúrva. - Mondjad, figyelek…
 - Nem nehéz ez most neked? - kérdezte óvatosan, tekintetét továbbra is a plafonra szegezve. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy Gabrielt bármi is aggasztja – őt viszont igen.
 - Mármint micsoda, a karod? - emelte fel a fejét, hogy laposakat pislogva ránézzen, aztán egyből vissza is ejtette a vállára. - Ezelőtt sem volt az, emberként sem lesz, ne aggódj. Inkább aludj.
 Sam hiába szeretett volna nevetni rajta, most valahogy nem ment. Helyette összeszorította az ajkait, mielőtt megfogalmazta volna magában a következő kérdést.
 - Nem, az hogy… ember lettél. Nem félsz?
 - Mitől? A haláltól, Sam? - Ismét felemelte a tekintetét, ezúttal meg is támaszkodott a könyökén. - Mert most jöttem vissza belőle. És öregkorban meghalni… egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog annyira fájni, mintha a bátyám szúrna szíven a saját tőrömmel.
 Összerezzent, de aztán az ajkát beharapva bólintott. - Igazad lehet. De… az sem zavar, hogy nem is tudnak rólad? Mármint… nem is hiányoznak?
 - Nem igazán… ennél sokkal több időt is töltöttünk távol egymástól. Ha elköszönni akarnék, azt meg eddig sem tudtam volna. Lucifer és Mihály a ketrecben vannak, a többiek közül meg… szerintem apánk sem tudja, ki él még egyáltalán.
 Sam ismét csak bólintott. Emberi elmével talán fel sem tudta fogni – és lehet, hogy ezért szorult tőle össze a szíve ennyire –, milyen, amikor egy ennyi idős, ennyit átélt teremtés csak megszűnik létezni. Amióta az eszét tudta, abban a tudatban élt, hogy az angyalok halhatatlanok, nagy erejű, gyönyörű szárnyas lények, akik, bár kinézetre emberekre hasonlítanak, belül valami sokkal több lakozik. Több, mint huszonöt évébe telt, mire rájött, hogy talán részben rosszul tudta; arra azonban akkor sem gondolt volna, hogy ugyanúgy angyal az is, akit, szárnyai helyén hatalmas sebekkel, minden erejétől megfosztva, egyszer majd a karjaiban tartva fekszik egy dohos motelszobában, miután évekig azt hitte, régen halott.
 Eszébe jutott a beszélgetésük évekkel korábbról, az a bizonyos, amikor Gabriel parancsot kapott a testvére megölésére – amikor azt mondta, az emberélet csak egy szempillantás. És most ő is ember volt, minden emlékével, minden átélt évével együtt, az idő pedig nem lassult le csupán ennyitől.
 Végigsimított az angyal hátán, keze ezúttal a derekán állapodott meg. Nem jött álom a szemére, pedig semmi oka nem lett volna az álmatlanságra, neki biztosan nem. Hiszen nem volt halhatatlan, nem kellett tehetetlenül végignéznie, ahogy egy szerette megöregszik… nem kellett elviselnie, hogy annyi évmilliárd szabadság után most hirtelen egy emberi élet és test korlátai mögé szorul. S nem is ő volt az, aki a bőrén viselte egykori énje emlékét; bármennyire erősködött is, hogy nem zavarja.
 Nem ő volt az, aki esélyt sem kapott arra, hogy egyszer utoljára lássa a családját, hogy elköszönjön a testvéreitől, akármennyit veszekedtek is annak idején.
 És nem is ő volt az, akit a saját mivolta taszított a vesztébe.