Szombat délelőtt

Fandom: Supernatural
Páros: nincsen igazán //nem csak ilyet fogok írni, ígérem tudom hogy az olvasók nagy része úgyis a párosokra megy és ennek így nem lesz nagy sikere... xd//, vagy ha nagyon rá akarunk fogni valamit, akkor nagyon minimális Sabriel
Műfaj: humor/crack //szeretem azt hinni, hogy inkább az első//, meg asszem ezt hívják domestic-nek?

 Szintén háromszavas kihívásra, szintén dénesfijamtól a drága nővérbátyámtól, és hiába, hogy a szavakat még valamikor december elején kaptam, csak most találtam meg valahol az egyik mappám mélyén... xd De lényeg a lényeg, csak megírtam, még mindig ugyanolyan kreatív címmel, mint amiket eddig adtam, és plusz eggyel szaporítva a piték képének számát a blogon. Értelmet nyert az életem.
 Spoilerek 5x19-hez illetve 11x10 és 11x11-hez (meg még valószínűleg az azután következő legalább három-négy részhez, de csak gondolom, mert nem tudom mi lesz bennük *obvs*), de az utóbbi kettőt talán figyelmen kívül is lehet hagyni, az annyira nem szembetűnő. Mindegy, én szóltam. Illetve AO3-n láttam egyszer egy kifejezett Gabriel warningot... erősen érvényes erre a ficre is.
 Röviden egyébként Sam és Dean pitét akarnak sütni, de a kertben bagózó Gabriel közbeszól. Meglepően emberi módszerekkel. Például megeszi a hozzávalókat.

[páratartalom, cukorbaj, bagó]

 Sam az utóbbi időkben egyre gyakrabban viccelődött azon, hogy Dean felett lassan eljár az idő – és úgy tűnt, egyre inkább igaza van. A legutóbbi vadászatuk során rájöttek, hogy az órákon át tartó sírásást a dereka már nem igazán viseli jól, s jobbnak látták, ha ezek után tartanak egy rövid pihenőt. Az Amara után való hajkurászásuk amúgy is – sokadszorra – zátonyra futott, arra pedig semmi szükség nem volt, hogy feleslegesen bajba keverjék magukat.
Csaknem egy hete ültek már otthon a semmivel töltve az időt, egymáshoz is éppen, hogy szólva, mire Dean úgy döntött, ez így nem mehet tovább, és szombat reggel a kellemesnél nagyobb zajjal rontott be az öccse szobájába.
- A hasadra süt a nap, Sammy!
Sam úgy ült fel, mintha rántották volna, és szinte már várta, hogy valahol megszólaljon a jól ismert Asia szám, de mikor csaknem fél perc múltán sem tette, rájött, hogy annak az időnek már rég vége. Szaggatottan felsóhajtott, Dean felé fordítva a fejét.
- Mit akarsz ilyen korán…?
- Gondoltam eltölthetnénk egy kis időt együtt, tudod, ahogy a rendes tesók szokták. Na? - vigyorgott rá reménykedve, de a lelkesedése felét sem kapta viszont, amikor Sam bocsánatkérően ránézett és visszadőlt a párnájára.
- Bocs, Dean, de tudod, hogy amióta megint lent voltam a pokolban… szóval, hogy nem alszok túl jól. Most végre kezdem elfelejteni, nem maradhatnék csak egy kicsit tovább? - mormogta, közben úgy helyezkedve, mintha mindenhogy igen lenne a válasz. Mert bármi is lesz, mást nem fog elfogadni.
- Ne már, aludni később is tudsz, de lehet, hogy holnap már közbejön egy ügy, Cas megtalálja Amarát, vagy ő talál meg minket… - Deant is kirázta a hideg, ahogy ezt kimondta, de nem törődött vele.
Sam ismét megfordult, félig a paplanba tekeredve, az arcába lógó hajjal – megint kicsit úgy nézett ki, mint csaknem harminc évvel ezelőtt. Álmosan pislogott párat a bátyjára, aztán ismét felsóhajtott, és lerúgta magáról a takarót.
- Jó, legyen. Mit akarsz csinálni?

- - -

Házban maradás ide vagy oda, Sam ragaszkodott hozzá, hogy legalább lezuhanyozhasson, mielőtt bárminek is nekivágnak – ami történetesen a közös pitesütés lett volna –, így ahogy kimászott az ágyból, rögtön a fürdő felé vette az irányt. Egészen ellazult már, mikor először hallotta Dean méltatlankodó dörömbölését az ajtón, hogy túl régóta van odabent, ne érezze magát királylánynak, ami aztán teljesen ki is zökkentette a gondolatai világából. Elzárva a vizet kilépett a zuhanyból, s a dereka köré kötötte a törölközőjét, amíg fogat mosott – volna, ha nem látja meg a tükörképét a szokásosnál kicsit göndörebb hajjal.
- Dean, nincs itthon hajgumink? - kiabált ki a fürdőből, miközben rekordsebességgel megtörölközött és felkapta a legközelebbi tiszta ruhát, majd kirontott a nappaliba.
- Mi van, tényleg lánynak érzed magad? - horkant fel Dean nevetve, aztán egyből elkomorodott, amikor meglátta az öccsét. - Oh…
- A fürdőben azt hiszem, kicsit nagyobb a páratartalom, mint annak kéne lennie - szűrte a fogai közt, és hajgumi híján csak a kezével összefogta a haját. - Ami különösen vicces, mert hideg vízzel zuhanyoztam.
Dean csaknem egy percig nem válaszolt, annyira nevetett, Sam pedig már készült ott hagyni, amikor Castiel váratlanul a szobába toppant.
- Van itt még egy angyal - jelentette ki minden magyarázat nélkül, gyanakodva körbepillantva, de senki ismeretlent nem látott.
- Mi van? - pillantott rá hitetlenül Dean, egyből az öccse felé kapva a fejét, aki védekezően feltartotta mindkét kezét, mielőtt értelmetlen dolgokkal vádolták volna. Például hogy mégis igent mondott Lucifernek.
- Van itt még egy angyal - ismételte Castiel, közben magára kapva a kabátját.
- Most hová mész? - ráncolta a homlokát Sam, ismét összefogva a haját az egyik kezébe, ahogy utána pillantott.
- Körülnézek odafent.

Hosszú ideig csak nézték a helyet, ahol egy pillanattal korábban még Castiel állt, végül a fiatalabb törte meg a csendet.
- Na, akkor sütünk? - nézett Deanre kicsit kedvetlenül.
- Téged egyáltalán nem is érdekel, miről beszél Cas? - pillantott fel rá, aztán felállt, hogy a mosogatóba dobja a tányért, amiről az előző napi maradékot ette.
- Tudtommal minden angyal, aki bántani akarhat minket jelenleg vagy a pokolban van, vagy halott, úgyhogy nem tudom, mitől félnénk - vont vállat. Követte Deant a konyhába, majd felkapva az első befőttes gumit, amit talált, összekötötte a haját, hogy végre szabad legyen mindkét keze.
- Igaz is, a taco furább volt, mint Cas… - simította a tenyerét Dean a hasára, mire Sam arcán ismét átfutott a pánik. Egy pillanatig késztetést érzett az angyal után rohanni, hogy csináljon valamit a bátyjával, mielőtt bármi is történhetne, aztán újra eszébe jutott, hogy annak az esetnek már majdnem kilenc éve, ez csak véletlen egybeesés. Még a reggeli megjegyzésével együtt is.

- - -

- Szóval mittudomén' hány deka vaj… - Dean egyik kezében a szakácskönyv volt, a másikban egy fakanál, amitől akarva-akaratlanul is úgy nézett ki, mint egy rossz Harry Potter-koppintás, ahogy a receptet olvasta.
- Dean, lehetne róla szó, hogy margarint használunk helyette? Tudod, én is szeretnék belőle enni - szólt közbe Sam, elkapva a bátyja kezét, mielőtt a vajért nyúlhatott volna.
- Miért? - pillantott rá értetlenül. - Ja, tényleg, a cukorbajod.
- Laktózérzékenység, igen.
- Akkor az, tökmindegy. Margarin viszont nincs itthon, akkor el kéne menni a boltba - gondolkozott el, viszont nem jutott sokáig a gondolatmenetével, mikor az öccse ismét közbeszólt.
- És arról nem lehetne szó, hogy mondjuk… ma nem mész ki a házból? - lépett elé. Dean meglepetten nézett fel rá, értetlenül méregetni kezdte.
- Mi ütött beléd, öcskös? Beteg vagy? - kérdezte, s szinte még be sem fejezte, már nyújtotta az ujját, hogy megmérje a lázát. Sam ingerülten eltolta a kezét az arcától, és bár hezitált egy kicsit, elmondja-e egyáltalán, végül csak belevágott.
- Amit reggel mondtál – hogy a hasamra süt a nap vagy valami ilyesmi –, évek óta nem hallottam tőled, legutóbb akkor, amikor abba az időhurokba kerültünk… és a taco, aminek fura íze van… a pára a fürdőben, most meg Cas azt mondja, hogy van itt még egy angyal… nem tudom, Dean, csak félek, hogy valaki megint szórakozik velünk. És én ugyanazt nem bírom ki még egyszer - fejezte be gyorsan, s már arrébb is lépett, hogy ha Dean így is menni akarna, hát menjen. Inkább, mint hogy kiröhögje, és aztán menjen.
Dean azonban nem szólt, csak beharapva az ajkát a pultnak dőlt, amíg a válaszon gondolkozott. Már kezdett kínos lenni a csend, ezúttal azonban pont kapóra jött, hogy Castiel éppen akkor toppant be – csakhogy ezúttal nem volt egyedül. Maga mögött rángatott egy nála kicsit alacsonyabb, szakadatlanul vigyorgó férfit, aki csak egy kicsit túlságosan emlékeztette őket Gabrielre ahhoz, hogy ne legyen felkavaró. Mert a csúnya trükkök ide vagy oda, azért sikerült egészen megkedvelniük az angyalt.
- Cas…? - dőlt előre Dean, hogy a mellette álló öccsétől lássa a konyha bejáratát.
- Mondtam, hogy van itt még egy angyal - lépett be a konyhába, maga elé lökve a másikat. - Az udvaron bagózott valami „vaníliás pattintósat”.
Sam kicsit meglepetten figyelte a mozdulatot, valahogy nem éppen ezt szokta meg Castieltől, de ahogy az idegen felpillantott rá, egyből ki is ment a fejéből a helyzet furcsasága. Helyette gyorsan összeállt a kép – a reggeli ébresztő, a taco, a trükk a fürdőben: nem csak hasonlított rá, ő maga volt Gabriel. Ami egyszerre jelentett számára hatalmas megkönnyebbülést és kényelmetlen félelmet.

- - -

Habár Dean eredetileg kettesben szeretett volna lenni a testvérével, a napjuk kétség kívül mozgalmasabban telt így, hogy Gabriel is megjelent. Azóta is ismeretlen okokból, mellesleg.
Addig még nem volt nagyobb gond, ameddig csak a pulton ült a lábát lóbálva – különösebb segítségnek nem mutatkozott, de útba sem állt. Arról nem is beszélve, hogy végül őt küldték el boltba, miután nem volt hajlandó margarint varázsolni, vagy teremteni, vagy akárhogy is hívta – mondván, hogy neki abból semmi haszna nem származik. Abból sem származott több, hogy két mérföldet sétált oda-vissza, de akkor már mindegy volt.
A probléma akkor kezdődött, mikor rátört az unalom, s kapva kapott minden alkalmon, amikor egyikük nem figyelt, hogy lopjon kicsit a tésztából. Aztán egyre többet, míg feltűnővé nem kezdett válni.
- Az előbb is ennyi tészta volt itt? - húzta össze a szemöldökét Dean, állával a tál felé bökve. Sam mindkét keze tele volt vele ragadva, mégsem tűnt annyinak, mint amennyi az egész masszából hiányzott.
- Nem hiszem - rázta meg a fejét, aztán gondolkodás nélkül az angyal felé fordult.
- Ne nézz rám, tök ártatlan vagyok - tartotta maga elé a kezét védekezően Gabriel, de a szokásos pajkos mosoly így is ott játszott a szája sarkában. A gond ezzel csak az volt, hogy akkor is mosolygott, amikor semmi oka nem volt rá, így elég nehéz volt megállapítani, éppen hazudik-e vagy sem.
Sam halkan sóhajtott, lekapargatta az ujjairól a tészta maradékát, és arrébb lépett, hogy kezet mosson. Finoman félretolta Gabriel térdét a csap széléről, és vetett rá egy utolsó gyanakvó pillantást, mielőtt megnyitotta a vizet.
- Szóval most jön a töltelék, ugye? - kérdezte megerősítésképpen Deantől, aki ismét a receptkönyvet bújta.
- Aha. Majdnem másfél kiló alma kell, citromlé, vaj…
- Margarin - javította ki Sam, és halványan elmosolyodott, mikor a bátyja visszafojtotta a nevetést és csak legyintett egyet.
- Akkor az, cukor, egy tojás…
- Na jó, várj, lassíts. Kezdjük az almával - javasolta, és a kamrához lépett, hogy megkeresse a gyümölcsöket. Emlékezett rá, hogy meglehetősen sok volt belőle – biztos volt benne, mert még ha Dean nem is, de ő szeretett egészségesen élni –, most azonban alig talált pár szemet. A homlokát ráncolva sétált vissza a konyhába, de még mielőtt megszólalhatott volna, megakadt a szeme az almát rágcsáló Gabrielen; aki az ártatlanság teljes körű hatása kedvéért még csak nem is felé nézett, helyette elmélázva figyelt egy pontot a plafonon. Egy teljesen unalmas, fehérre meszelt pontot.
- Mi az, Sammy? - pillantott fel rá Dean, de az öccse nem válaszolt, csak tehetetlenül széttárta a karjait, fejével az angyal felé bökve. - Te megzabáltad az almánkat?!
- Hé, nyugalom, dehogyis - rázta a fejét, még félig teli szájjal.
- Nem, szerintem sem azt eszed éppen - forgatta a szemét, aztán hitetlenül lecsapta a fakanalat a pultra, amivel egészen addig hadonászott. Nagyjából reggeltől számítva.
- Mintha nem tudnék újat csinálni - válaszolt, s erősen kifigurázóan ő is megforgatta a szemeit.

- - -

Összértékben nagyjából két órányi vitatkozáson voltak túl, mire eljutottak addig, hogy a pite a sütőbe kerülhessen, de addigra úgy elfáradtak, hogy kedvük sem volt többet a tészta tetejébe démoncsapdát karcoló Gabriellel foglalkozni. Egyszerűen csak hagyták, hogy kiélje a művészhajlamait – ha nem szóltak rá, úgyis hamar megunta.
Helyette ledőltek a nappaliban, Sam félig ülve, félig fekve a kanapé háttámlájának támaszkodva, Dean pedig keresztben azon, lábait az öccse ölébe dobva. Rövid időn belül Gabriel is csatlakozott hozzájuk, Sam feje mellé helyezkedve a támlán, miután a kidíszített süteményt a sütőbe tette.
- Soha nem sütök veled többet, Dean - jegyezte meg Sam, fáradtan hátradöntve a fejét. Szemei csukva voltak, talán észre sem vette, mikor az angyal leült mellé – azt viszont már igen, amikor az szórakozottan a homlokára simította a tenyerét, egyre lejjebb csúsztatva a haján, míg végül el nem érte a belekötött befőttes gumit, és ki nem húzta belőle. Halkan felhorkant, látva, ahogy a göndör tincsek szabadon ugrálnak, mikor az egyiket megmozdítja – és hangosan konstatálta is, hogy eddig egyetlen viccére sem volt még olyan büszke, mint erre.
- Tessék, és te még engem hibáztatsz - mormogta Dean, és egy reménytelen próbálkozásában még megpróbálta megrúgni Samet, hogy kifejezze a felháborodását.
Legalább fél óra telt el csendben, párszor talán azt hitték, a másik el is aludt, olyan mozdulatlanok maradtak – Gabrielt leszámítva, aki még mindig rettentő jól szórakozott Sam hajával. Ő egy ideig próbált ellenkezni, még ha csak szóban is, de hamar feladta – az évek során megtanulta, hogy az angyal kifejezetten makacs volt.
A csendet végül Dean törte meg, kicsit talán ijedten pillantva körbe a nappaliban.
- Hol van Cas?
A kérdés hallatára pedig a konyhában éppen a frissen sült pitét evő férfi inkább felkarolta az egész tepsit, és visszavonult a dolgozószobába, mielőtt bárki észrevette volna.