Talán máshogy lett volna

Fandom: Marvel (moziverzum?? asszem??) - Thor
Páros: Thorki (első és örök Marvel shipem.)
Műfaj: olyan lightos angst
 Nem kifejezetten az a jelenet, ami a képen van, de van köze hozzá. Jó sok. És higgyétek el, ezt sokkal szenvedősebbre akartam, de nem akart összejönni, még így sem, hogy az éjjel kettőkor írt vázlatot most délután átfutottam. De hát mindegy, lett amilyen lett, még ha értelmetlen is. Mert tényleg az, ne keressetek lényeget. De azért jó olvasást. *Elétek rugdossa.*

 Thor csendesen állt a Stark torony erkélyén, némán nézve az elé táruló látványt. Sötét, csillagos ég, alig néhány felhővel, melyek aznap éjjel szinte lilás árnyalatba fordultak; egyszínű, unalmas épületek a milliónyi világító ablakkal, mindegyik mögött egy saját élettel, saját történettel, érzésekkel; az utcákon elszáguldó kocsik és a közvilágítás sárgás fénye, keveredve a neonszín táblák és reklámok kékjeivel és zöldjeivel - egy táj, amit talán soha nem fog megszokni, mégis ez tette gyönyörűvé.
 És egyedül ez tudta elszakítani az otthonától.
 Az otthonától, attól a helytől, amelyről mindig az öccse jutott eszébe, akinek épp az emléke elől menekült. Marcangolta, mardosta, tépdelte a lelkiismeretét a tudat, hogy talán megmenthette volna, ha a legkisebb dolgot is megváltoztatja; és ő mégsem tette.
 De talán nem is itt kezdődött a baj.
 Talán már egészen kicsi korukban elrontott valamit. Nem lett volna elég jó testvér? Vagy rossz példát mutatott neki…?
 Tudta, Thor mindig is tudta, hogy Loki elvárta saját magától, hogy a nyomdokaiba lépjen, hogy felérjen hozzá, hogy egyenlő legyen vele. Valamiféle utálat azonban mindig ott rejtőzött, amiért a trón nem őt illette, és bár Thor azt is tudta, hogy igazából Loki sem őt hibáztatja, s csak a düh és csalódottság beszél belőle, hogy valójában ő sem gondolja komolyan; gyakran felkapta miatta a vizet. Mégis, mindezek ellenére egész életében úgy érezte, jó testvérek voltak. Ő jó testvér volt, és szerette azt gondolni, hogy az öccse is az volt, még ha sokan nem is értettek vele egyet.
 És az már egyáltalán nem érdekelte, hogy az a „sokan” talán az egész világot jelentette.
 Közelebb lépett a korláthoz, az egyre erősödő szélben lepillantott az erkély alatt elszáguldó kocsikra. Fél kézzel megtámaszkodott, a másikkal füle mögé tűrte a tehetetlenül hánykolódó tincseit. Csak egy vékony melegítő és egy kopott, szürke póló volt rajta, karján végig kiült a libabőr, de esze ágában sem volt bemenni. Végre kezdte úgy érezni, egy kicsit talán fel tud szabadulni, egy pillanatra talán meg tud feledkezni a múltról, amit már úgysem tud megváltoztatni, de amely ennek ellenére is kínként tombolt a szívében.
 Néha elgondolkozott, hogy ha soha nem derült volna ki, mi is Loki igazából, vajon most hol állnának – talán boldogan iszogatnának együtt, vagy bújnának régi könyveket, esetleg ugyanúgy ülnének a palota lépcsőin és beszélgetnének, mint régen. Akárhogy is, Thor nem tudott mást elképzelni, csak egy boldogabb véget, egy szebb befejezést, amely csak még mélyebbre szúrta a bűntudat tőrét a mellkasában.
 Megadóan hajtotta le a fejét, hideg ujjait bámulva, melyek céltalanul nyúltak valamiért az utcán. Lepillantott, alatta éppen egy pár sétált el kézen fogva, mindketten vastagon felöltözve, hogy védjék magukat a januári éjszaka hideg, csípős levegőjétől. Szája sarka akaratlanul is egy halvány mosolyba rándult; eszébe juttatta azt a napot, amelyről soha, egyikük sem beszélt.
 A napot, amikor Loki úgy döntött, ideje lelkifröccsöt tartania Thorral, és a szobájában elbújva öntötte ki a szívét mindenről, amit valaha is érzett. Iránta, miatta, vele kapcsolatban. Egy kívülállónak akár még vak gyerekszerelemnek is tűnhetett volna, ahogy a fiatalabb dicsérte, istenítette a testvérét; ahogy rémülten bújt hozzá és rejtette arcát a ruhája gyűrődéseibe, mikor azt hitte, valaki megtalálta őket, pedig semmi oka nem lett volna félni, mégis szerette volna titkolni ezeket az érzéseket – és Thor megígérte neki, hogy senkinek nem beszél majd róluk. Aztán megfogta a kezét, és bátorítóan megpuszilta az arcát, mielőtt magával húzta vissza, kifelé a szobából.
 És nem, hogy ezek után soha nem említették azokat a gondolatokat, de teljesen el is felejtették őket; Loki legalábbis biztosan. Thor emlékeiben azóta is élénken égtek, ő azonban úgy tűnt, teljesen kizárta magából a múltat, és az összes érzést, melyet az magával hordozott. Legyen az tisztelet és csodálat, vagy talán tiszta, testvéri szeretet, egy idő után minden megváltozott, és ezek közül soha többet nem látott egyet sem öccse szemeiben.
 Az utóbbi időkben sokat elmélkedett rajta, hogy talán bocsánatot kellene kérnie – nem igazán tudta, miért, de úgy érezte, valamit biztosan tett, amivel megbántotta. Sajnos pont, mire összeszedte volna magát, az események nem várt fordulatot vettek, látta a testvérét meghalni, hallotta a halálhírét, és mire észbe kapott, már a Stark torony erkélyén állt New Yorkban, miután is Tony volt olyan nagylelkű, hogy felajánlotta, eltölthet nála pár napot a történések után.
 Lassan azonban haza kellett mennie, ezt ő is tudta. Kötelessége volt irányítani és megvédeni a birodalmát, melyet nehezen tudott volna megtenni egy midgardi felhőkarcoló felső szintjén állva a készülődő vihar közepén.
 De ezek csak a fizikai nehézségek voltak, melyek akkor mit sem számítottak neki, hisz könnyen áthidalhatta őket. Azon azonban, hogy úgy érezte, a szívéből, a lelkéből – a lényéből – téptek ki egy darabot, még az isteni képességei sem tudtak segíteni.