Kellemes megszokások

 Ez egy kibaszott two-shot lesz, úgy tessék készülni. Különben ennek a ficnek sok értelme nem lenne a fluffon kívül.

A kép mrsgingles csodás munkája; csak mert kettő van, a második részhez a másik megy, és mert részben ezek inspirálták a ficet - meg amúgy is, szóval gondoltam illik megemlíteni. Mert most kivételesen tudom is, ki rajzolta.

Fandom: Marvel (szerintem még ez is moziverzum, bár lassan kezdenek keveredni... x,) ) - Bosszúállók
Páros: Stony, ez már tényleg.
Műfaj: fluff?? nem tudom??
Nagyjából a nyári gyakorlatom ideje alatt írtam (aminek mondjuk még nincs vége, ezen a héten is megyek be, de már nagyon az utolsókat rúgja), és így visszaolvasva a n n y i r a visszaadja annak a hangulatát, hogy az már fáj. A lusta, kényelmes nyári reggelek, az enyhe fáradtság, a szétszórtság és az egész laza, kellemes atmoszféra - mert olyan volt, mint egy nyári tábor, csak nagyon jó barátokkal, és először azt hittem, utálni fogom, de aztán rájöttem, hogy a világ egyik legjobb dolga. És komolyan hiányozni fog, már most hiányzik, pedig még vége sincs. Pedig a nyári szünet isten ajándéka. Pedig nem vagyok hívő. Ah, mindegy, negyed kettő van, hagyjatok.

Steve hangjára ébredni reggelente felemelő érzés volt. A botmixerére már annyira nem.

 Tony nyűgösen ült fel az ágyon, fél kézzel kisimította arcából a rakoncátlanul belelógó tincseket. Sóhajtva körülnézett a félhomályban, ami a szobán ült - a roló rácsai között csak szűrten, csíkokban jutott be napfény, de az így is megvilágította a levegőben szálló porszemcséket, melyek a férfi minden lélegzetére ijedt táncra kezdtek.

 Idillien békés jelenet volt, sajnálta is, hogy a konyhai robotgépek sorra megzavarták.

 - Jó reggelt, álomszuszék.

 Igen, ez már kifejezetten kellemesebb üdvözlet volt. Ezért már tényleg megérte felkelni és megmászni azt a pár lépcsőfokot lefelé.

 - Ezt úgy mondjuk, hogy lusta disznó.

 Steve ezen csak nevetett; hangja angyalian csengett, olyannyira, hogy a morgó, harapós kedvű Tony ajkaira is halvány mosolyt csalt.

 - Főztem kávét.

. . .és a mosolya csak tovább nőtt. Hálásan biccentett, ahogy a pulthoz lépett, hogy felvegye az átforrósodott bögrét. Apró gesztus, más talán nem is nevezné köszönetnek, Steve azonban pontosan tudta, hogy ennél többet nem is várhat tőle reggelente; és nem is akart.

 Tony csak egy melegítőnadrágot viselt – mint minden reggel -, mellkasán még mindig jól kivehető volt a heg, amit a reaktor hagyott. Nem volt ebben semmi új keletű, sőt, szokatlan sem, még abban sem, hogy a férfi egyszerűen felült a konyhapultra bármelyik szék helyett, Steve mégis minden nap leírhatatlan szeretettel figyelte mozdulatait.

 Talán volt benne valami nemes egyszerűség, egyfajta emberi természetesség, ami miatt tudta, hogy a páncélja alatt ő is ugyanolyan, mint bárki más. Hogy a kávéja nélkül az ő napja sem tud elindulni, vagy hogy sokkal kényelmesebb volt a lábát lógatni, mert akkor az egész éjszakás forgolódás után ki tudta nyújtani – vagy szimplán csak azért, mert a forró nyári napokon a pult márványburkolata tűnt a leghidegebb pontnak a házban.

 - Natasha járt itt reggel.

 Az idősebb sokáig nem válaszolt, csak a kávéját kortyolgatta, elrévedten nézelődve a lakásban a gőzön keresztül. Lehunyva szemeit beleivott még egyszer, mielőtt szólt volna.

 - Még reggel van.

 Steve ismét csak elmosolyodott, a fejét csóválta, ahogy a rántottának valót a serpenyőbe kanalazta.

 - Úgy értem, korábban a nap folyamán.

 Tony csak hümmögött, az olaj sercegését hallgatta. Pattogott, pörgött; pont, mint a gondolatok a fejében. Megannyi, ezer dologról, amit csak ő értett meg – és bár szívesen mesélt róluk Steve-nek, ő mindig csak bólogatott.

 - És mit mondott?

 Nem fordult felé, csukott szemekkel tovább ivott. Érezte, ahogy az élet lassan visszafolyik ereibe - ahogy a forró kávé lefolyik a torkán.

 - Csak figyelmeztetett, hogy ma négykor megbeszélésünk lesz.

 Tony ismét csak biccentett, a pohár aljára nézve végre elmosolyodott. Ezután egészen biztos, hogy jobb kedve lesz.

 Steve a rántottát forgatta a serpenyőben, szája sarka szórakozottan görbült felfelé, ahogy néha a férfi felé pillantott. Ő még mindig nem mozdult, szótlanul hallgatta, ahogy a fiatalabb - vagy, ha úgy vesszük, az idősebb; ez gyakori vitatéma volt - halkan dúdol a tűzhely mellett állva. Az ilyen pillanatokban érezte úgy, hogy érdemes néha megállni, kilépni a mindennapjai rohanásából, egy kicsit a jelenben élni - Steve mindig visszarántotta.

 Tony soha nem volt igazán az övé, sem senki másé; ő a jövőé volt. Mindig egy lépéssel a többiek előtt járt, az agya folyamatosan pörgött, és mikor azt hinnéd, végre utolérted- soha. Gyakran révedt a semmibe; ilyenkor egész világokat láthattál szemeiben.

 - Nem felejtetted el, ugye?

 Leugrott a pultról, bögréjét a mosogatóba tette, mielőtt puha léptekkel mögé bicegett volna. Lazán átkarolta a derekát, kezeit hasán pihentetve, arcát lapockájának nyomta, hogy megtámassza.

 - Nem, dehogy. De addig még egy csomó idő van.

 Steve szabad kezét az övére simította, hüvelykujjával szórakozottan kézfejét cirógatva. Megforgatta még párszor a rántottát, aztán az odakészített tányérra borította, mielőtt kikapcsolta volna a tűzhelyet.

 - Igen, öt óra - jegyezte meg kuncogva, ahogy szembefordult vele. Magához ölelte, finoman közelebb vonva, arcát a hajába rejtette.

 - Az sok - nevetett fel halkan ő is, kezét a fenekére csúsztatva.

 Egy ideig egyikük sem szólt semmit, csak álltak a konyha közepén egymás karjaiban, a torony körül elszáguldó kocsik beszűrődő zajában. Végül vonakodva ugyan, de ismét a kapitány törte meg a csendet.

 - Azt is tudod, hogy utána valami bálba megyünk?

 - Utána valami bálba megyünk? - kérdezett vissza egyből, óvatosan eltolva magától, hogy felnézzen rá. Steve halványan elmosolyodott, játékosan összeborzolta a haját, ahogy hátrébb lépett tőle.

 - Igen. Ezek szerint erről elfelejtettek szólni…

 - Úgy néz ki.

 Újra elhallgattak, egy ideig csak néztek egymásra szórakozottan, elveszve a másik szemeiben. Tony pajkosan vigyorgott rá, míg ő csupán szeretetteljesen mosolygott - le sem tagadhatták volna magukat.

 - Amúgy nem vagy véletlenül éhes? - szakította meg a farkasszemet a fiatalabb, állával a frissen sült tojás felé bökve.

 - De, így, hogy mondod. . . - mosolyodott el, majd fél kézzel átkarolta, ahogy az asztal felé indult.

* * *

 - Kész vagy már?

 Az ilyen pillanatokban Steve gyakran érezte úgy, hogy a társa talán inkább Antonia, mint Anthony.

 - Igen!

 És a válasz mindig ugyanaz volt. Minden félórában, amikor kérdezte.

 - Húsz perce is ezt mondtad. . .

 A férfi halkan közlekedett, Tony sosem hallotta a lépteit - így nem is volt ritka, hogy a frászt hozta rá, mikor még mindig kigombolt ingben, lógó nyakkendővel állt a fürdőszobatükör előtt.

 - Valahogy sejtettem, hogy még mindig itt tartasz.

 Az idősebb csak a szemeit forgatta, óvatosan tovább igazgatva a szakállát.

 - Az arcápolás fontos.

 - Mindenhogy bök, akkor nem mindegy?

 - Valld be, hogy szereted! - fordult végre felé; kihívó mosolyát szigorú hangsúly alá rejtette. Steve csípőre tett kézzel állta pillantását, nem szólt semmit, csak játékosan vigyorgott; egészen, míg végül az idősebb fel nem adta.

 - Jó, rendben, befejeztem - emelte fel kezeit védekezően, leöblítve a borotvát visszatette a helyére, majd újra a csaphoz lépett.

 - Meg úgy az egész készülődést befejezted.

 A kapitány szúrósan pillantott rá a háta mögül - a tükörből tökéletesen látta az arcát. Pár másodpercig ellenkezett, szemei szinte lángokat szórtak, ahogy visszanézett rá; mert tudta, hogy ő is látja őt.

 - Ki kell néznem valahogy, nem mehetek oda úgy, mint egy hajléktalan. Vagy mint egy vénember - bökte meg óvatosan a puha bőrt szeme mellett, végighúzva ujját a szarkalábakon.

 - Egyikre sem hasonlítasz, megnyugodhatsz - sóhajtott Steve, halkan közelebb lépve hozzá. Egy pillanatra megállt mögötte, aztán a csuklójánál fogva elhúzta kezét az arcától. - Na, ne bökdösd már, el fogunk késni.

 - Mindenki más is késik - jegyezte meg, ennyi idő együttélés után már rezzenéstelen arccal véve tudomásul, hogy a férfi szeretett helyette felöltözni. Ezúttal is csak beletörődött, hogy helyette gombolta végig a lógó ingét, aztán kötötte olyan szorosra a nyakkendőjét, hogy szinte fulladozni kezdett tőle, amíg meg nem lazította; Steve mindig azzal magyarázta, hogy ha egyedül készülne, nem járna így. Az már más kérdés volt, hogy Tony nem is igazán bánta.

 - Akkor mehetünk? - pillantott le szemeibe, még mindig a nyakkendőjét igazgatva.

 - Mehetünk.