Virágkor

Fandom: Hetalia
Páros: Germánia x Római Birodalom..? Van ennek külön ship neve?
Műfaj: dráma. Mondjuk.
 Hát nem mondom kétszer, hogy nem ez volt az eddigi legnagyobb kihívás írói pályafutásom alatt... de imádom az ókoriakat, aztán megtaláltam ezt a képet is, és muszáj volt. Bár annak ellenére, hogy csaknem három hetet ültem fölötte, elég szar lett, szóval tényleg csak saját felelősségre... D: A cím pedig fogalmam sincs honnan jött, de rohadtul nem illik.

 Egy napbarnított bőrű, sötét hajú és szemű, feltehetően mediterrán éghajlathoz öltözött, meglehetősen jókedélyű férfi könyökölt az asztalon, láthatóan nehezére esett türtőztetni magát - vele szemben, a másik széken ült nála jóval sápadtabb, fakó szőke társa, ragyogó kék tekintettel és szigorúan egyenes háttal. Arcán semmi érzelem nem tükröződött, komoran bámulta vendéglátóját, aki azonban, amilyen szenvtelenül pillantott rá a másik, olyan pajkos vigyorral viszonozta.

- Elmondanád végre, miért vagyok itt, Róma? - tette fel régóta kikívánkozó kérdését a férfi.

- Hát nem egyértelmű? Élvezni az életet! Birodalmam a virágkorát éli, pezseg a kultúra, a közélet... hát miért ne osztanám meg veled, régi jó barátom? - emelte fel poharát a szólított, s mintha máris koccintottak volna, egyből a szájához vette, hogy nagyot kortyoljon belőle. Germánia szánakozó pillantást vetett felé.

- Reméltem, hogy valami fontosabbról lesz szó... - sóhajtott, miközben a bort lötyögtette kelyhében. Nem vetette meg az ivást ő maga sem, de nem tartozott elsődleges céljai közé ott leinni magát. Na meg hallott már egyet s mást a rómaiak étkezési szokásairól, de valahogy sosem vitte rá a lélek...

- Nem elég fontos ez neked? - sóhajtott lemondóan Római Birodalom, karcolásokkal és sebhelyekkel teli kezével újra a boroskanna felé nyúlva.

- Nem, képzeld... amúgy is féltelek. - bökte ki végül a szőke hajú kissé vonakodva, hogy erre kellett magát kényszerítenie csak azért, hogy magára terelje Róma figyelmét - aki ezen aztán jókedvűen felnevetett. Ugyan köhögésbe fulladt, de ezután szakadatlan jókedvvel ismét társára pillantott.

- Félteni? Engem? Ugyan mitől? - pillantott rá derűsen, közelebb hajolva hozzá az asztalon; habár így is elég távol ültek. Germánia felmordult, s idegesen megrázta lehajtott fejét.

- Szét fogsz szakadni, Róma! Túl nagy a birodalmad ahhoz, hogy egymagad bírj vele - nézz végig a testeden! Hány sebhely is van rajtad, hm? Hány karcolás, hány vágás, hány zúzódás... meg kellene itt állnod... - válaszolt szinte kiabálva, aztán a mondandója végére egészen elhalkult a hangja. Az említett egy ideig csak bámult rá szótlanul, kezében forgatva a borospoharat, majd hátradőlve vállat vont.

- Ugyan, ne gyerekeskedj! Nincs olyan, hogy egy birodalom túl nagy. Egy gyenge embernek, talán - de én nem vagyok az. Minden tökéletesen kézben van tartva, az unokáim is felcseperednek... mondtam már, milyen büszke vagyok rájuk? Főleg Északra, ó, a kis művészlélek... - sóhajtott fel nosztalgikusan, arcára boldog mosoly ült. Germánia megcsóválta a fejét.

- És ha szétesik a birodalmad? Ha te meghalsz, Róma... akkor mi lesz velük? Kire akarod bízni őket?

- Ostoba kérdés, nem lesz semmi bajom - szögezte le, s nagyot kortyolt a borból. Már éppen letette volna poharát, mikor hirtelen félrenyelt, s rémülten csapott az asztalra, közben hevesen köhögve. Germánia meg sem moccant, csupán felhúzott szemöldökkel nézte a fuldokló férfit, mígnem az végre levegőhöz jutott.

- Nem lesz semmi bajod, mi? - kérdezte kissé unottan, némi megvetéssel a hangjában.

- Fúj itt a szél, csak felkavarta a port... - mutatott körbe a nyílt teraszon, melyet csak néhány oszlop zárt körbe. A szőke hajú végighúzta ujját az asztalon, majd megnézte azt, s halkan sóhajtott.

- Fúj a szél, ez tény... de por sehol - nézett rá szigorú arccal. Róma megforgatta a szemeit.

- Vegyük úgy, hogy ez nem történt meg, rendben? Amúgy is lenyugodtam már, amit tudtam, megszereztem, nem kell értem aggódni. Ezentúl csak az unokáimmal akarok foglalkozni - mosolyodott el ismét a két kisfiúra gondolva.

- Nem, nincs rendben... hogy a fenébe ne aggódnék? Főleg így... azok a gyerekek még nem elég nagyok ahhoz, hogy gondoskodjanak magukról...

- Ugyan már! Szerinted mi mégis mit csináltunk, mikor ekkorák voltunk? Nem volt senkink. - mordult rá Római Birodalom, s visszafojtott egy újabb köhögőrohamot.

- Tehát azt mondod, nekik sem lesz?! Szóval végre belátod, hogy-

- NEM LÁTOK BE SEMMIT! Talán ennyire utálsz, hogy a halálomat kívánod? Mert ha így van, nem kell olyan gyerekes álcák mögé rejtened, mint hogy aggódsz értem! - pattant fel az asztaltól, s lendületében kis híján a székét is fellökte. A hirtelen mozdulattól megszédült ugyan, de próbálva ezt palástolni gyorsan az asztalra csapott, azon támaszkodva.

- Segíteni akarok, te idióta! Csak te még ezt is elutasítod... - csóválta meg a fejét, lassan feladva a próbálkozást. Ő is felállt az asztaltól, de nem lépett közelebb, csak bámult rá szánakozva - az egykori legjobb barátjára, akinek úgy tűnt, minden eszét elvette a hatalom.

- Nincs szükségem segítségre - vágta rá, közben gyanakodva figyelte, ahogy Germánia felvette a székének támasztott kardját, s újra az övére akasztotta.

- Akkor ennyi lett volna? Mert ebben az esetben én indulnénk...

- Menj csak, ha ennyire akarsz - forgatta szemeit Róma, továbbra is az asztalra nehezedve.

Germánia biccentett, majd szótlanul intett neki, s aztán elindult, egyedül hagyva a férfit a gondolataival, és az újra erősödő szélben felkavart porrengeteggel.